Razide

életem kaleidoszkópja


Béruniót ide!

Nem rossz gondolat a bérunió, illik is támogatni minden fórumon. De az a baj, ha nem lesz bérunió, akkor végünk van, ha bérunió lesz, akkor is végünk van.

Reklámok


Az a rohadt papír

Erőtlenül roskadtam le a rendelő ajtajához eső legközelebbi műanyagszékre. Amikor az öltözőben magamra rángattam a pólót és inget, már éreztem, hogy baj lesz. Mondta ugyan az asszisztensnő, hogy jó lenne, ha lefeküdnék, de akkor még úgy gondoltam, elég lesz, ha leülök pár percre. Két székkel odébb még mindig ott ült egy idős férfi, kezében a botját szorongatva, mellette egy idős asszony, aki még nem volt ott, amikor fél órája bementem a rendelőbe.

Az a véres vattacsomó. Azt nem kellett volna, hogy megmutassa nekem az asszisztensnő. Az, hogy hason fekve tűrtem, ahogy a lidokaintól zsibbadt hátam bőrét felvágja a sebész és kivesz egy büdös miómát, az nem zavart, mert a hátam közepét nem látom. De az a véres vattacsomó – az rádöbbentett, hogy itt valami gyomorforgató dolog történt. És lezuhant a vérnyomásom. És elfogott egy olyan gyengeség, ami minden hasonló esetben úrrá lesz rajtam, amikor tudatosul bennem önnön fizikai sebezhetőségem. A felsőruházatot még felkapkodtam magamra az öltözőben, a fémszíjas karórát már az autopilóta kapcsolta a kezemre, a cipőmbe épp csak beleléptem, a fűzővel már nem is törődtem. Kiléptem az ajtón, két lépés és már ültem. És jött a szürke zúgás. Csak néztem magam elé, de már semmit sem láttam a váróból, csak a szürke kavargást, ami a látómezőm széléről indult, és körkörösen egyre beljebb tolakodott. Mielőtt teljesen kitakarta volna a világot, éreztem, hogy választhatok: vagy magamtól teszem le a fejemet, vagy a gravitáció fogja a földhöz csattintani. Mellettem nem volt annyi hely, ezért felkaptam a táskámat és kalapomat, és valahogy ott teremtem egy másik üres padsornál. Ledobtam a táskámat, én pedig végigheveredtem keresztben két és fél széken, ahol átadhattam magamat a szürke kavargásnak.

Csak legyen vége, addig hagyjon mindenki békén. Elájulgatok itt békésen pár percig, aztán majd megyek dolgomra. De nem hagytak.

– Fiatalember, itt hagyta a papírját – hasított a fülembe a vénasszony sápítozása. Jól van, akkor majd ha járóképes leszek, begyűjtöm a leletemet is – gondoltam, és egyébként továbbra is csukott szemmel hevertem a padon.

– Itt a papírja, el ne veszítse – sápítozik tovább a vénasszony, és érzem, hogy a mellkasomon keresztbe font kezem alá gyürkölészi a leletet, amit az asszisztensnő nyomott a kezembe. Kit érdekel az a rohadt papír? Itt heverek a padon, látszólag eszméletlenül, erre a szipirtyónak az a legnagyobb gondja, hogy az adminisztrációm jó legyen. Elfogott erre a gondolatra a harag, és bár legszívesebben a képébe vágtam volna azt a papírlapot, de csak annyira telt tőlem, hogy lesöpörtem magamról a földre. Ha nem tudja, hogy mit kell tenni ilyenkor, akkor ne tegyen semmit, de ne ilyen látszatcselekvésekkel nyugtassa a lelkiismeretét, hogy ő tényleg tett valamit. Ha annyira aggódik, miért nem orvosért kiált, ha már egyszer egy orvosi rendelőben vagyunk? Megélt vagy hetven évet, és csak annyi jött le neki az életből, hogy a papíroknak rendben kell lenniük?

– Ideteszem a papírját a táskája mellé – sipította immár a fejtetőm felől, én meg örültem, hogy nem macerál tovább. Nagyot sóhajtottam. A papír is a helyére került, a hogylétemet szerencsére leszarta.

Kavargó sötétség, de a kavargás már teljesen eltűnt, amikor újra kinyitottam a szemem, és az asszisztensnőt láttam fölém hajolni. Aggodalom nem volt az arcán, inkább érdeklődés, amikor megkérdezte, hogy vagyok. Már rendben. Oldalra néztem, de az öregember és az öregasszony már nem ült ott.

A táskámban Rollo Tomassi könyve lapult, amit a kisműtétemre várva olvasgattam, és világrengető tanulságainak egyike a női szolipszizmusra történő rámutatás. Az öregasszonyt sem érdekelte a másik ember, csupán az, hogy az ő kis világában minden a rendjén legyen. Miután a papír a helyére került, nem is hallottam felőle, pedig a feltoluló haragom nem engedte, hogy elveszítsem az eszméletemet.


1 hozzászólás

Red Pill a társasjátékokban

Egyre több olyan hirdetést látok társasjátékos adok-veszek csoportban, hogy valaki azért adja el a társasjátékát, mert “az asszony nem szereti az egymás elleni játékokat”. És ezek a férfiak a családi béke érdekében kooperatív játékokra váltanak a kompetitív játékokról. Sokan azt hihetik, hogy az asszonyban van a hiba, pedig pont az ellenkezője igaz, a nő úgy viselkedik, ahogyan azt beleprogramozták (evolúciós pszichológiai szempontból). Ezzel a bejegyzésemmel kb. annyira leszek utálatos, mint Janusz Korwin-Mikke legutóbbi nőket méltató kijelentésével.

Ahhoz, hogy ezt a jelenséget megértsük, tisztázzuk, hogy mire vágyik a nő (Red Pill szemüvegen keresztül). Mindig, minden körülmények között azt akarja, hogy biztonságban érezze magát, s ehhez egy alfahímre van szüksége, s paradox módon az alfahím egyik ismérve, hogy nem törődik azzal, hogy mit akar a nő, a saját szükségleteit helyezi előtérbe. Egy forrás a sok közül: https://www.reddit.com/r/TheRedPill/comments/391yuo/what_women_want/

Hogyan jelentkezik ez a társasjátékban? Egy konfrontatív, kompetitív társasjátéknál a nő attól a férfitől, akitől eddig támogatást várt el és kapott, hirtelen támadást kap és ez sokként éri a tudatalattiját. Hiába próbálja bemagyarázni magának tudatos szinten, hogy ez csak egy játék, a tudatalattija folyamatosan küldi a vészjeleket, hogy ez a helyzet nem jó, és emiatt elkezd panaszkodni, hogy ez a játék nem tetszik neki, ő kooperatívat akar. Kooperatív játékban ugyanis megélheti azt, hogy nemcsak egy, hanem minden résztvevő férfi támogatni fogja őt. Lássuk, hogy férfiként hogyan reagálhatsz a női panaszokra a konfrontatív játékok miatt:

  • Egyetértesz, hogy rossz a játék és megszabadulsz tőle, még akkor is, ha neked tetszett. Ez egy egyértelműen béta húzás, elbuktál egy nagy shit-tesztet, ha így teszel. Hosszú távon a kapcsolatod látja kárát ennek a megalkuvó viselkedésnek.
  • Együttműködsz a családi béke érdekében, és ha kell, a szabályok megszegése árán is félig koop játékot csinálsz a játékból, és ketten összefogva, egymást támogatva golyózzátok ki a harmadik és további feleket. Például olyan esetet is hallottam, amikor egy házaspár egy ideig egy közös ismerősüket hívta át a “mindenki mindenki ellen” stílusú Trónok Harca társasjátékra, és utána csodálkoztak, hogy pár alkalom után a barátjuk már nem akar velük játszani. A nő ebben az esetben megkapta a támogatást, férfiként megvédhetted a nődet, de a shit-teszten újfent elbuktál.
  • Agree and amplify: ez egy durva technika, amiért a nő tudatosan a pokolba kíván téged, de a tudatalattijában megerősíted férfi státuszodat. Hangosan röhögve még nagyobbat rúgsz bele képletesen a játékban, te leszel az egyik legnagyobb ellenfele, és ha emellett a többi játékost is látszólag lazán legyőzöd, azzal úgy viselkedsz a szemében, mint egy alfahím. Persze lesz nyafogás, de minden téged vagy a döntéseidet megkérdőjelező, kritizáló panaszkodás csupán újabb shit teszt, amit le kell ráznod magadról. Avagy gondolkodtál már azon, hogy miért a seggfejek után rohannak a nők? Oka van, kezdd kutatásodat itt.

Magyarországon több mint 50% az első házasságok válási aránya, a második és többedik házasságok még nagyobb arányban bomlanak fel. 80%-ban a nők adják be a válópert, 10%-ban a férfiak kényszerítve vannak. Ne akard, hogy a társasjáték csak újabb koporsószög legyen a kapcsolatotok koporsójába!

Update:

Az FB flamewart megőrzöm az utókornak, amelyben a manginák védték a védhetetlent, s az egyetlen értelmes hozzászólást egy nő tette:


A “hasznos akarok lenni” hazugsága

Nemrég nálam járt egy régi ismerősöm, és ütköztettük nézeteinket párkapcsolati témákban. Ő a blue pill világban él, én a red pill tanításokkal szembesítettem. Férfiként kijelentette, hogy az ő célja, hogy hasznos legyen, valaki számára hasznos dolgokat hajtson végre. Egy éve még én is ezt gondoltam, hogy ennél magasztosabb célja nem lehet férfiembernek. Ma már azt mondom, hogy akar a fene hasznos lenni egy nőnek, mert ez sem red pill, sem feminista nézőpontból nem elfogadható. Red pill, MGTOW szempontból ez azért nem vezet célra, mert a nő számára a férfi fokmérője annak hasznossága, egy nőnek csak addig férfi a férfi, amíg hasznot hajt a nő számára – ebből a mókuskerékből pedig ki lehet szállni. Feminista nézőpontból azért nem elfogadható az, hogy a férfi folyamatosan csak hasznot akar hajtani a nőnek, mert ezzel a nő elismeri, hogy a férfi segítségére szorul, horribile dictu, alsóbbrendűbb nála. Mivel a legtöbb feminista sehol sem lenne a férfi vívmányok nélkül, ezért ez egy elég hipokrita hozzáállás.

Jello 1950s USA cooking recipes cookery books jell-o jelly househusbands man men kitchens cooking

Szóval én már nem azt nézem, hogy miben lehetnék hasznos a nőknek, hanem a saját szükségleteimet helyezem előtérbe. Ez részemről egy tudatos változtatás. De mégis honnan jött ez a haszonszemlélet? Robert Glover: Nincs többé jófiú c. könyvében a “jófiú” egyik tipikus ismérve, hogy bármit tesz, mindenhez társít egy “rejtett egyezményt”. A jófiú tesz egy dolgot a nőnek, és cserébe elvár valamit. Nem mondja meg, hogy mit, nem mondja meg, hogy elvár valamit, de várja. Természetesen ez nem teljesül, mert néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Amikor nem teljesül, akkor pedig durci. Ha ehhez hozzáillesztjük a “hasznos akarok lenni” óhajt, akkor kiderül, hogy ez egy nagyon magasztos, fennkölt és tisztaszívű elv lenne, ha igaz lenne. De az igazság, ami a jófiú előtt is rejtett, de ott van a tudatalattijában, az az, hogy “azt akarom, hogy legyen valaki, aki rám szorul, aki tudatában van ennek, és cserébe mindent megtesz, amit elvárok tőle”. Így válik a magasztos cél egy önző, korlátolt, soviniszta vággyá.

Nem csoda, hogy a nők inkább választják a dark triad pasikat, mint a jófiúkat. Rá is basznak.


Ganxsta Zolee és a világbéke

Ganxsta Zolee és a Kartell most lépett fel a Campus fesztiválon és egy hatalmas koncertet adtak. Leringyózták az összes nőt, és mottójuk, a “pénz és hatalom, a többit meg leszarom”. Ez a hatalomhajhászás ma minden konfliktus forrása mind a szűk környezetedben, mind nemzeti, világpolitikai szinten. Mindjárt megmondom, hogy miért.

Olvasom most a Red Pill (piros pirula) tanításait, a kollektív tudás íróinak tapasztalatait. Magyar forrás, angol forrás. Rengeteg anyagról van szó, s ez tartalmazza mindazt, amit a mai média elhallgat a férfiak elől, mert nem összeegyeztethetők ezek az írások az aktuális feminista törekvésekkel. Szóval az egyik tanulság ebből az, hogy a nők nem monogámok, nem is a média által hangoztatott “sorozatos monogámiában” élnek (bár ez már jobban közelít), hanem hipergámok. Mindig az általuk elérhető férfipiramis csúcsáról választanak. Csak azt az egyet, a többit leszarják. Akkor is őt választják, ha osztozni kell rajta. Mert egy, önző, törtető, nárcisztikus, szociopata seggfejről beszélünk, akire a leginkább buknak a nők. Rosszfiú, mint amilyennek Ganxsta Zolee mutatja magát a színpadon. A nőket pénzzel és hatalommal korlátlan mennyiségben meg lehet vásárolni. Értelmiségi nőknél már esetleg számíthat a szép szó, de az egzisztencia, magabiztosság ott sem elhanyagolható tényező. A nőket még több pénzzel és még több hatalommal el lehet csábítani, mert a számukra elérhető férfiak piramisán helycsere történt.

A férfiak tehát belekerültek egy folyamatos versenybe egy korlátozott piacon. A rendelkezésre álló erőforrások végesek, amivel meg lehet nyerni a nőket, ezért az erőforrásokért vívott harc elsődleges szemponttá vált. Küzdeni kellett már az ősembernek is, hogy mennyi ételt visznek haza, s a mai inuitok között máig lenézik azt a férfit, aki épp csak a betevőt képes összevadászni. Küzdeni kell ma is, mert aki csak annyit keres, ami elég a lakbérre, rezsire, azt rabszolgaszámba veszik a nők. Küzdeni kell az országoknak, hogy milyen gazdasági előnyt és erőforrásokat képesek egymás elől elhappolni. Mert erősebb kutya baszik, a legerősebb pedig mindenkit megbaszhat, akit csak akar.

Vannak törekvések egyes párkapcsolati könyvekben, amik próbálnak az emberek lelkére beszélni, hogy nem kell a legjobbra hajtani mindenképpen. A cél legyen egy “elég jó kapcsolat”, és akkor elértük, amit el szerettük volna érni. Férfiaknál még működhet is ez a hozzáállás, de a nőknek nehéz ezt tudatosítani, amikor ösztöneik a kapcsolat ellen dolgoznak. “Mentem volna hozzá a Huffnágel Pistihez!” és egyéb válogatott szurkálódásokkal ássák alá meglévő kapcsolataikat, és tesztelik párjaikat, hogy vajon tényleg ő-e az általuk elérhető legjobb választás. Megismerkedéstől fogva a harmincéves házasságig folyamatosan.

Tehát mi kell világbékéhez? Meg kell szüntetni a férfiak erőforrásért való rivalizálását. Ez csak akkor megy, ha minden férfi mellett ott állna megingathatatlanul egy nő, aki nem nézné folyamatosan, hogy a szomszéd füve miért zöldebb. Ha a férfiak nem lennének motiváltak más nőjének elcsábításában, mert több nyűg lenne vele, mint haszon, akkor rengeteg energia felszabadulna, amit mondjuk építésre lehetne használni. A technikai fejlődés ugyan megállna, mert a gazdaság folyamatos “többet-többet-többet” mantrája már erőtlenül csengene, de az emberi közösségek kivirágoznának.

Éppen ezért a világbékét soha nem lehet elérni. Az emberi (női) természet évezredes ösztöneit nem lehet felülírni.

13781828_10155040567199554_7833815779828625257_n

Én pedig szeretnék egy olyan napra ébredni, amikor ott van mellettem egy nő, akiért nem kell minden nap résen lenni, hogy vajon tudom-e teljesíteni ki nem mondott kívánságait, és a szomszédnak és minden férfinak lenne egy ilyen párja alanyi jogon.


A nők önkéntes konyhába száműzetéséről

dinnertime

Figyeljük meg ezt a képet! Előtérben egy nő, aki büszkén készül tálalni az ebédet. A háttérben két kislány, és mindkettő egy-egy kisfiút szolgál ki, szintén mosolyogva. Még mindig ez a kép él minden amerikai és európai emberben, hogy csak a nő képes a konyhában helytállni. Saját tapasztalatom is ez, hogy amikor egy ismerkedő randin ismertettem pár támpontot a diétámmal kapcsolatban, hogy milyen elvek szerint milyen anyagokból és hogyan készítem az ételeket, s azok milyen tápanyagokat tartalmaznak, az évtizedek óta a férjére és gyerekére főző nőnek kikerekedett a szeme, és csak annyit mondott, hogy milyen nehéz lehet rám főzni. De miért lenne kötelező rám főzni? Amikor kedvezőbb az időbeosztásom, egészséges és tápláló ételeket tudok készíteni, kevesebb víz- és mosogatószerfelhasználással tudok mosogatni, mint a legtöbb nő, akkor még mindig miért az a kérdés, hogy hogyan kell rám főzni?

Generációk óta ez égett bele az emberek kollektív tudatába, hogy a nő dolga a főzés, a főzés pedig egy bonyolult, hosszadalmas folyamat. Ez csak akkor van így, ha megnehezítjük a dolgunkat a konyhában, nem megfelelő alapanyagokból és nem megfelelő eszközökkel dolgozunk. A vegán konyhámban – ahol nem használok hűtőt, mikrót, gáztűzhelyet, annál inkább a kamrát, indukciós főzőlapot és halogén sütőt – másfél óra alatt elkészítek egy levest, és főételt körettel, amit aztán legalább két napig eszek, mert nehéz egyemberes adagokat készíteni.

Tehát a főzés egyszerű, és kreatív tevékenység, férfiak is bátran űzhetik rendszeresen ezt az elfoglaltságot, és egy rendszerező elme utána felteheti a kérdést, hogy miért nyígott ennyit eddig az anyja és felesége. A nők pedig gondolják át, hogy milyen helyzetbe kényszerítették magukat, mert a kétkeresős rendszerben át kell gondolni újra a háztartási feladatokat. Ehhez azért szükség van megfelelő tudásanyagra, érdeklődésre, és az elavult hagyományokkal történő szakítási képességre. Most a legjobb tudásanyag, amit beszereztem, az Steiner Kristóftól a Kristóf konyhája című könyv. Ez most a legmenőbb szakácskönyv, vezeti az eladási listákat, megelőzte a húsos szakácskönyveket is. Megmutatja, milyen egyszerű is a vegán konyha. Klikk a borítóra, vedd meg most, mert ajánlom!

cover

Érdemes úgy csinálni, hogy megrendeled online, aztán bemész másnap a hozzád legközelebbi Libri könyvesboltba (Debrecenben a Fórumban) és átveszed személyesen. Így kedvezményes az ár, mert ha csak úgy bemész és megveszed, az már nem kedvezményes.