Minivakáció

Judit kapott egy jó ajánlatot, miszerint két éjszakát el lehetne tölteni egy hévízi szállodában féláron, ehhez csupán végig kellene hallgatni egy egyórás előadást, aminek a témáját előre nem kötötték az orrunkra. Kisbetűs részben ugyan odaírták, hogy legalább egy éve együtt lévő párokra szól a kedvezmény, de mi ezt negatív diszkriminációnak vettük, ezért leadtuk a rendelésünket. Célunk a Palace Hotel volt. Péntek reggel indultunk, Debrecennél fel az autópályára, és át a nagy büdös Alföldön, a dögunalmasan ritkás forgalomban. Fellegek ugyan vonulgattak felettünk, de nem jött belőlük eső, csak estére kezdődött valami szemerkélés.

Hévízen kis parkolási gond után sikeresen bejelentkeztünk. A gondot az okozta, hogy az egész városban fizetni kell a parkolásért, egy-két kies környéken nem kell csak fizetni. A szállodát is alig találtuk meg, annyi szálloda van a környéken. Ez már kezdett nekem nagyon puccos lenni. Leadtuk az igényünket a mélygarázsra (2000 Ft/nap) és a félpanzióra (10000 Ft). A szállodában minden hi-tech volt, csillogott, villogott. A szobában még bidé is volt, de azért én barbár nyugati vagyok, jó nekem a papír is.

Lecuccolás után szétnéztünk a környéken. Éppen kezdett ránkesteledni. A bóvlikat áruló bazársorok mögött éppen a karácsonyi vásár folyt, ami egy sörsátorból állt, s mindenféléket lehetett enni-inni. Ittunk finom meleg bort is. Visszatérve a szállodába, a büfében is ittunk meleg bort. Oda vittem a laptopot is, mert úgy gondoltam, egy négycsillagos wellness szállodában illik lennie wifinek. Az ugyan volt is, de félóránként 300 Ft-ért árulta magát a hotspot. A net nem volt létfontosságú, ezért lecsuktam a laptop tetejét és átvonultunk vacsorázni. Sikerült csak kicsit túlennem magam a mindenféle finomságokkal teli svédasztalról.

Másnap délelőtt sétálgattunk, ebéd előtt pedig elmentünk az előadásra, ahol felkínálták a lehetőséget, hogy egy négycsillagos apartmanházban vehetünk nyaralási időt. 4 misiért évente egy hetet, tehát 53×4 misiért értékesítik az apartmant, s a házban még sok apartman volt. A rendszer lényege, hogy ez az üdülési jog elcserélhető, a partnerprogramban szereplő többi apartmanba is lehet menni csekélyke felárral. Sőt, kemény felárral akár külföldre is lehet cserélni. Ebből mi nem kértünk, de ez nem az előadáson múlott, mert azt elég fesztelen, szórakoztató formában adták elő. A szállodánkba visszafelé haladva pedig észrevettem, hogy az egyik étteremre kiírták, hogy “free wifi”. Nem mentem be, csak megjegyeztem magamban, hogy jobb ez így, felár nélkül.

Ebédre a sörsátorban bekaptam egy parasztos sült kolbászt, és elmentünk csobbanni a híres-neves tóban. 2000 Ft/fő volt a beugró, ami 3 órás fürdőzésre jó. A debreceni azért jóval olcsóbb. A hi-tech öltözőben utánaérdeklődés után sikerült kinyitnunk a szekrényt, öltözés után pedig szétnéztünk, hol lehet fürdőzni. Egy nagy cölöpházban a medencét négy részre osztották a felüljárók, s lépcsőkön leereszkedve lehetett a tóba merülni. Az épület által határolt vízterület két részre volt osztva, egy “nyanyis”, és egy üres. Először az üreset próbáltam meg, de az 24 fok körül volt, ezért hanyagoltam, irány a nyanyi, ahol 33 fokos volt a víz. Még ez sem igazi termál, fáztunk is volna, ha nem bújunk a vízben egymáshoz. Az egymáshozbújást nehezítette, hogy a lépcsők a több mint 30 méter mély tó közepén a semmiben véget érnek, onnantól csak úszni lehetett pár a víz szinte fölött feszülő kapaszkodóhoz. Én viszont nem tudok úszni, úszógumim sem volt, s Judit is csak sekélyesben szokott úszkálni. Egy órát kapaszkodtunk a lépcső korlátjába, amíg az iszaptól zavaros víz mosta testünket, és figyeltük a körülöttünk sertepertélő ebihalakat. Ide sem jövünk többet – döntöttük el, miután kikászálódtunk a gyógyhatású mosogatóléből. Melegedésként inkább megittunk mégegy adag forralt bort, finom amorettóval hígítva.

Volt még időnk, ezért meglátogattuk a szálloda wellness részlegét is. A jacuzzis rész nem tetszett, mert a klóros vízpermet marta a szememet, ezért inkább a szaunában párolódtunk. 20-30 percig bírtam az izzadást. De ez sem lesz a kedvencem, mert nem volt kellemes belélegezni a szörnyű forróságot. Zárás után vacsi, a szobánkban olvastunk újságokat, amiket még útközben vásároltunk (Magyar Nemzet, Demokrata, Nők Lapja), és eltettük magunkat másnapra.

Vasárnap reggel eltetvészkedtük az időt, épp csak sikerült beesnünk a reggeli végére. 11-re el kellett hagynunk a szobát, ezért bepakoltunk a kocsiba és kijelentkeztünk. Következő úticélunk a Krisna-völgy volt, ahol Judit járt már egyszer, és hazafelé útba esett. Fonyódtól én vezettem a kis Hyundai Atost, mert nem árt egy kis autóvezetési gyakorlat a jogsim mellé. A Völgy irodájánál leparkoltunk, és begyalogoltunk a templomig. Erős szél fújt, és csak ritkán bújt elő a felhők mögül a nap. Egy fiatal pár éppen előttünk ment a templomba, mi is utánuk mentünk, és csatlakoztunk a templomhajóban egy előadáshoz, amit egy busznyi nyugdíjasnak tartottak. Bemutatták a vallásukat és az itteni életet. Szerencsénk volt, mert egyébként télen olyan kevés a látogató, hogy nem tartanak ilyen bemutatókat, és a csoport kedvéért a konyhát is beüzemelték, ahol látogatásunk végén mi is kaptunk a finom vega menüből. Miután a nagy csoport elhagyta a templomot, odalépett hozzánk Sjáma Duláli dévi dászi, és körbevezetett minket is, vásároltunk tőle a shopból, és mindenféle kérdéseket tettünk fel az életükkel kapcsolatban. Érdekes életük lehet egy ilyen biofarmon, ami egyre önállóbbá válik, egyre kevésbé hagyatkozik a modern technika vívmányaira. Vallásuk pedig hatalmas összetartó erő. Vallásuk azért is különleges, mert nem a gyűlöleten alapul, mint a sok nyugati vallás, hanem a szereteten. A keresztények, muszlimok előbb deklarálják, hogy kiket gyűlölnek (mindenki, aki nem az ő vallásukat gyakorolja), aztán papolnak egy kis szeretetről, amit persze nem gyakorolnak. De én laikus vagyok, s nem akarok erről teológiai vitát nyitni. Viszont jó kérdés, hogy a büszke nagy magyarok miért nem képesek olyan csodákra, amit egy kezdetben káros szektaként üldözött vallási csoport itt létrehozott. Egy kis faluban miért nem fognak össze az emberek a köz javára? A nagy magyar virtus és a turáni átok megakadályoz mindenkit a fejlődésben. A kis falvak is inkább kihalnak, minthogy együttesen, egyenlően dolgozzanak?

A szeretetadag után gyűlöletben is volt részünk, amikor az M3-ason hazafelé vezetve majdnem megölt minket egy izommaki. Pest után még Judit vezetett, mert nagy forgalomban az ő nagyobb rutinjára van szükség. Egy útszakasznál figyelmeztető táblát tettek ki, hogy útszűkület, 100-as sebességkorlátozás. Aztán 80-as sebességkorlátozás. Behúzódtunk a belső sávba, és hátulról ránkmászott egy kocsi, villogott, hogy haladjunk, aztán jobbról kielőzött, elénk vágott és MEGÁLLT! A NAGY FORGALMÚ AUTÓPÁLYA BELSŐ SÁVJÁBAN! Kipattant a böhöm fekete kocsiból egy akkora izompacsirta, hogy épp felérte a kocsi magasságát, és pampogott egy sort Juditnak, aki ránézett csúnyán, és kicsit elröhintette magát a feszülős ruhájú divatmajom kinézetén. Az egy mondat után visszakacsázott a kocsijához és bő gázzal elhúzott. Még neki állt feljebb, hogy betartjuk a szabályokat. Egyébként a kis Atos nem szeret 120 felett menni, ezért mindenki csak minket előzött meg, mi csak pár teherautót, akik szintén röhögve lehagytak volna minket, ha nem lenne tachográfuk.

Jó volt ez az utazás, viszont jó drága is. Nemrég pedig én kaptam iwiwen egy hasonló témájú meghívást, de az nem luxusszállodába szólt, hanem bükki falusi környezetbe, 1000 Ft/fő áron. A minivakáció fotói itt láthatók.

Erdély testközelből

Szombaton hajnal négykor szólt az ébresztőnk, hogy a teljes család (Judit, két gyermeke, édesanyja, én) fel tudjon készülni az öt órás indulásra. Negyed hatra sikerült bepakolni a 18 személyes kisbusz utánfutójába és felcihelődni a többi utas közé. Velünk tele is volt a busz, mert jött egy egész jógacsoport. Hárman voltunk csak fiúból: az ötven körüli sofőr, Judit fia Zozó, és én. Először az álmos csend elől, a határ után a csivitelés miatt dugtam fülembe az agydugaszt, mert mostanság nem hallgatok elég metált. A határon meg sem állítottak minket, mehettünk gond nélkül. Megálltunk a határ melletti benzinkútnál, hogy mindenki felfrissüljön. Amennyi időt ott töltöttünk, szerintem volt, aki kétszer is kiment a dolgára. Ott, Ártánd mellett virradt ránk a nap.

Következő megálló a Királyhágó volt. Láthattam völgyben lebegő ködöt, amit mindig is szerettem volna lencsevégre kapni. Itt is csak pisiszünet volt, és indultunk is tovább. Átmentünk Kolozsváron is, ami nem is olyan csúnya város – bár panaszkodnak, hogy mindent ellep a panel – és a lányok is szépek. Első úticélunk a tordai hasadék volt, ami már távolról is elég lenyűgöző látványt nyújtott. Zozóval hamar nekivágtunk és lehagytuk a női blokkot, hogy a sziklás, meredek úton zergeként szökellve keljünk át a hasadékon, amit a legenda szerint maga Szent László vágott a hegybe. Igazából egy mészkőbarlang lehetett ott, ami addig odvasodott, amíg beomlott, ezáltal kettéhasítva a hegyet. A visszautat méghamarabb megtettük, mert már nem álltunk meg fotózkodni. Ittunk a patak vizéből is, amiről később kiderült, hogy kicsit habzik a vize, mert nem a közelben fakad a forrása, hanem még legalább két falun átfolyik. Szerencsére nem lett bajunk tőle. A visszaút végén vettem észre, hogy az acélbetétes surci oldala feltörte a lábam, ezért a parkolóhoz vezető füves emelkedőt már mezítláb másztam meg. Amíg a csoport visszaérkezett, addig a hasadékkal szemközti kiugró szikláról fotózgattam.

Tordáról már mehettünk is a közeli Torockóra. Ez az utolsó útszakasz volt a leghúzósabb, mert eddig elég hibátlan főúton mentünk, de itt 20-30-cal kellett cammogni, hogy a kátyúkat ki lehessen nagyjából lavírozni. Torockón elfoglaltuk a szállásunkat, több parasztházat, mi szerencsére kifogtunk egy ötszemélyeset, franciaággyal, a többiek pedig random szerveződtek. A hat órai vacsora előtt bejártuk a falut, és megcsodáltuk a hatalmas Székelykő hegyet, amit másnap terveztünk megmászni. Alföldi emberként furcsa dolog úgy kilépni a házból az udvarra, hogy a fél égboltot eltakarja egy hatalmas hegy. Az óránkat nem igazítottuk GMT+2-re, végig magyar időben mérte mindenki az időt, és a falu is teljesen magyar nyelvű volt, az utakon is volt jó pár magyar rendszámú autó. Vacsorára összegyűjtötték a csapatot egy közös étkezőben, és a konyhából kihordták elénk a helyi disznótoros menüt. A vegákra is gondoltak azért. Megfürödtünk a modern fürdőszobában, és eltettük magunkat másnapra.

Reggel nyolckor volt reggeli, amikor még köd ülte meg a tájat. Szerettem volna olyan képet készíteni, ahogy hajnalban egy hegy tetejéről látni a köd borította vidéket, ám egy ismeretlen hegyet hajnalban megmászni túl rizikósnak tartottam. De a reggeli után mászhattunk eleget: elmentünk Torockószengyörgyre, és amíg a hölgykoszorú a rendes úton mászott a várba, Zozóval megmásztuk a várostromlók toronyiránti útvonalát. Kifulladtunk rendesen.

A vártól visszamentünk Torockóra, hogy páran megmászhassuk a Székelykövet. Sajnos szorított az idő, a csúcsig vezető út háromnegyedénél visszafordultam. Már másodjára izzadtam össze a pólómat, ezért a főtéren megmosakodtam a forrás víztározójánál. A társaság már elég fáradt volt, ezért indultunk haza. A visszaúton Kolozsvár szélén pihentünk, utána ott, ahol a királyok is hágnak. A határnál este benézett egy határőr a buszba, megkérdezte, hogy mindenki magyar állapolgár-e (bemondásra elhitte), és hogy hol voltunk, mit csináltunk. Utóbbihoz ugyan semmi köze nem volt, de nem volt takargatnivalónk.  Ez is csak ilyen hatalmaskodó szöveg lehet.

A sofőrünk visszafelé még durvábban vezetett, mint odaúton. A tűző napfényben bőrzakóban pácolódott, a gázpedálnak csak két állását ismerte, nagy gáz – nagy fék technikával szökdécselt, a váltót pedig olyan rángatásokkal kezelte, mintha teherautót vezetett volna, nem utasokkal teli buszt. De este nyolc körül egyben hazaérkeztünk, ez a lényeg. Készítettem fotókokat is, katt a képre!

Vicchatár

Holnap lesz az a nap, amikor életemben először átlépem a vicchatárt. Még ha rendes határt nem is, csak a Trianonban, viccből meghúzottat. Bármilyen hihetetlen, még soha nem jártam külföldön, csak a határ mellől nézegettem át néha az egyébként ugyanolyan tájra. De holnap indulunk hajnal ötkor Torockóra, hogy megnézzük a tordai hasadékot és környékét, és vasárnap estére jöjjünk vissza. Viszek nagy fotómasinát is, mert ezt nem lehet kihagyni. A témára is felkészültem, ahogy végignéztem ezeket a fotókat.

Égés Sarudon

Judittal elhatároztuk, hogy augusztus 20-án semmiképp nem akarunk a városban maradni, inkább elmegyünk fürdőzni Sarudra. Más jelentkező nem akadt, ezért a motorra esett a választás, mint közlekedési eszköz, mert számítottunk rá, hogy ellepik az utakat az autósok, akik közt motorral jobban lehet haladni. Most Zsoltitól nem tudtam elkérni a bukósisakját, de különben is aktuálissá vált, hogy Kedvesemnek is legyen egy saját kupakja, mert így bármikor felpattanhatunk a gépsasra, nem kell pótbukót kunyerálni. Neten szétnéztem, hol lehet olcsó bukókat vásárolni, és az RMC-nél kötöttünk ki. Személyesen oda mentünk először, és egy Zeus simléderes, nyílt sisakra esett a választásunk. Még jól is néz ki.

Huszadikán kilenc körül indultunk el, hogy a nagy forgalmon keresztülvágva eljussunk kevésbé forgalmas úticélunkhoz. Oda és vissza is hatalmas kocsisorok kígyóztak velünk szembe, míg a mi sávunkban alig haladt valaki. De szükség volt a motorra, sok helyen kellett szökni a dugó elől. Hortobágyon a hídi vásár forgataga állta utunkat, és a keresztezett városokban is sok helyen rendőri forgalomirányításra volt szükség.

A sarudi fürdőhelyen most jártam másodjára. A Tisza-tó partján elkerítettek egy kemping mellett egy partszakaszt, ahol aránylag sulyommentesen lehet fürdőzni, napozni, a strand mellett pedig mindenféle vízi járgányokat bérelni. Most még a gagyi rádióadás óbégatása sem zavarta nyugalmunkat. A 24 fokos vízbe csak párszor merészkedtünk a lassan süllyedő partról begyalogolva. Inkább heverésztünk a napon. Béreltünk egy órára egy kétszemélyes kenut mentőmellény nélkül, bár úszni igazából egyikőnk sem tud. Evezni is alig – én speciel most fogtam először evezőt a kezembe. De betartottuk a szabályt, hogy “kihajolni veszélyes”, és nem is történt semmi baj, a nádasba is csak egyszer futottunk be. A nyílt vízen magunk mögött hagytunk minden nyüzsgést, minden elcsendesedett. Motoros hajók is alig jártak arra. A vízfelszín pedig megtette hatását, kegyetlenül leégett a combom, és úgy általában eléggé megpirultam.

Sarudi fotók

A strandot és a kempinget a magas gát választja el egymástól, a töltés tetején pedig kerékpárút vezet, egészen körbe a Tisza-tó mentén, kb. 70 km-es távon. Ezen a kerékpárúton motoroztunk vissza lassan Sarudtól Poroszlóig. A közúton pedig a szembejövő kocsisorból sokan elém ugrottak, amikor ők úgy gondolták, hogy csak egy motoros jön szembe, s nekik előzni támadt kedvük, hátha a kétkocsinyi előny birtokában hamarabb hazaérnek. Alig győztem levillogni őket, hogy ne dúrjanak le az útról. Sötétedés előtt nem sokkal értünk haza, amikor a Gázvezeték utcai stadionból éppen kirajzottak a salakmotor-bajnokság nézői, teljesen bedugítva a környéket.

Füzérkajata

Füzér mellett helyezkedik el ez a kis zsáktelepülés. Kemény kétszáz fő lakja, nagyrészt öregasszonyok, és egy maroknyi nyaraló. Átmenő forgalom híján az ablakokban “eladó” tábla fityeg a “zimmer frei” helyett. Itt foglaltunk el egy teljes parasztházat három napra. Víz, villany, csatorna van, gáz a palackban, a szobák rendesek, teljesen jó környezet volt. A kilátás a hátra emelkedő telekről lélegzetelállító. A wifi hotspot is beért gyengén a házba, bár ezt csak utolsó napon vettem észre, annyira nem számítottam rá. De nem is hiányzott a kockulás, a laptopot és a hangfalakat csak azért vittem, hogy néha szóljon a zene és tudjunk rajta filmet nézni. Megnéztük a közeli Kőkaput, ami elég népszerű turistacsalogató hely és a füzérradványi Károlyi kastélyt, ahol az épület nem annyira érdekes, de szép a kertje. Szinte a kert végénél megy el egy turistaút, ami a hegyek között kanyarog, források, fenyvesek és tölgyesek mellett. Ami pedig a legszebb az egész tájban, az a hatalmas csend. Még az énekesmadarak is csendben voltak. A fűben heverészve pedig a méhek dongása volt a legnagyobb zaj.

De minden csoda csak három napig tart, békességgel és nyugalommal is feltöltődve tértünk vissza a városi nyüzsgésbe. Jobb kezemmel inkább Juditot öleltem, mint a fotómasinát nyomkodtam, ezért csak néhány fotóval szolgálhatok.