Volt egyszer egy parasztlegény, aki friss obsitjával, és egy batyu burkus kinccsel a vállán hazafelé ballagott. Fújta a szél, tűzött rá a nap, kergette a vihar, ezért nagyon hazavágyott már. Nagy sokára beért szülőfalujába. Gondolta a legény, miért vesztegetné az idejét azzal, hogy hazamegy és rendbeteszi magát, inkább elindul egyből leánykérőbe. Fel is kereste egyből a falu legszebb lányát, s úgy az esőben kihívta a tornácra. Óvta magát a leány az esőtől, ezért sürgetőn, pattogva kérdezte, hogy mi dolga a legénynek arrafelé. Előadta a legény, hogy mekkora út áll mögötte, és hozott szépséges dolgokat a batyujában, keljenek hát egybe legott. A leány kacagott egy nagyot, elkezdte ócsárolni fénytelen haját, sáros bakancsát, piszkos csomagját, amiben biztos csak a szennyesét cipeli.
Elszontyolodott kissé az obsitos, amikor becsapódott előtte az ajtó, de hamar felvidult a képe, amikor belegondolt, hogy a falu legokosabb lánya csak nem lesz ilyen hiú teremtés. Átballagott a falu másik végébe, és bekopogott hozzá. De jaj, a hosszú út úgy elcsigázta, hogy amikor ajtót nyitott neki a csillagszemű fehérnép, az is kikacagta akadozó nyelvét és lelassult észjárását.
Lógatta ám az orrát a legény, ahogy hazafelé vette az irányt, de eszébe jutott, hogy a szomszéd özvegy is bizony helyrevaló teremtés. Bekopogott hozzá is, aki először húzódozott, aztán beljebb tessékelte. Bent nagy kálvária volt, ríttak a gyerekek, sürögtek-forogtak az asszonyok, a legény pedig alig győzött kitérni előlük. Az özvegy még pillantását sem vetette a batyura. Behúzódott a legény egy sarokba, maga alá gyűrt egy vánkost, és elnyomta az álom. Reggel ugyanaz a sivalkodás, hercehurca fogadta, ezért kisomfordált a házból és bekopogott a szülői házba.
- Idösanyám, készítse a pajtát, mától itthon alszok! Van nálam egy batyu is, rejtse el jó mélyre, még én se találjam meg! – A legényt pedig nem érdekelte többet a cifra ruha, hegyes bajusz, talán még a burkus kincsek is megfakultak.
Friss hozzászólások