Ufó

Több mint tíz évvel ezelőtt egy világklasszis játék tartott a markában: UFO – Alien Invasion. Őrült jól összerakták azt a játékot a bázismenedzsmenttel, körökre osztott taktikai játékmenetével. A folytatásai messze nem értek az eredeti nyomába, ha meglátom a legújabb rókabőrt, már előre mosolygok rajta. Most pedig megjelent újra, minden ráncfelvarrással az első rész, csak Linux alá.

Letölthető innen. Már rendes a felbontása, 3D-sek a tájak és objektumok, a zenét pedig olyan régen hallottam, hogy már nem is ismerős.

Muzikális akció

Bachterman ajánlására én is rákaptam az Audiosurfre. Alapjában egy ügyességi-logikai játék, de nincsenek szabott pályák, a betöltött MP3, OGG, audio CD, iTunes muzsika, stb. alapján a zene tempójának megfelelő akadálypályát generál, amin még az is a zene ütemére halad végig, akinek nincs ritmusérzéke. Lassú zenék nem a legjobbak, mert akkor a pálya is unalmas. Legjobbnak a Tool számait találtam, olyan változatos pályákat készít rá. Mazochisták pedig berakhatnak pörgős Jpopot, Ayumi Hamasakira olyan pörgős volt a pálya elejétől a végéig, hogy a végén azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Kár, hogy nem ingyenes a teljes verzió, mert van egy egész jó közösségi oldala, ami lehetővé teszi, hogy haverokkal összemérjük tudásunkat. Pl. aki jobban ismeri a Dragonforce – Fury of the Storm című számát, az jobban reagál a pálya akadályaira és több pontot érhet el, mint más ismeretlenként, s ez a netes scoreboardokon összehasonlítható másokkal és az ismerősökkel. Hej, ha regisztrált tag lennék, beküldhettem volna a rekordomat a Tool – Prison Sexre! 

Forráspont

Az Onimusha az elején még jónak ígérkezett, ám a készítők nagyon belegabalyodtak a saját történetükbe, s amellett, hogy túl ugrabugra is lett a játék, az időparadoxonokkal sem tudtak mit kezdeni. Két külön időben történő eseményeket úgy kezeltek, mintha csak másik hely lenne, s nem másik idő, ami az egész utána következő időt felborítja. Az elején csak pár ilyen baki volt, a végére már egyre halmozódott. Nem bánkódtam, amikor abbahagytam egy gamepadot igénylő résznél (ami nincs itthon).

   Megnéztem a The Fall – Last Days of Gaia nevű játékot is, ám a német beszéd hamar elvette a kedvem az egésztől. Angol volt ugyan a felirat, ám németül csak a káromkodást tartom helyénvalónak és a Rammstein dalokat, nem a köznapi beszédet.

   Veszélyes játék következett, ami sokáig leköt majd: Boiling Point: The Road to Hell. Egy tíz évig idegenlégióban szolgált katonát alakítunk, akinek egy latin-amerikai banánköztársaságban eltűnik az újságírónak készülő lánya. Hősünk odamegy és elképed az instabil politikai rendszeren. A helyi maffiavezér kiskirálytól hazafelé menet veszett el a lány, a helyi újság főszerkesztőjét a CIA teszi el láb alól, amikor éppen elmondaná, mi az ábra, a helyi katonai kormányzat tehetetlen a maffiózókkal, banditákkal, gerillákkal szemben. Mielőtt elszegődtem volna Don Pedróhoz, a maffiafőnökhöz, buszvezetőként ismerkedtem meg a kb. 300 négyzetkilométeres, teljesen bejárható sziget egy részével. A kis utak is addig tartottak, hogy a kormányra borulva tartottam alvásszünetet, a benzinkútnál pedig fel kellett frissülnöm.

- Szomjas vagyok, mit ajánl?

- Van sör, sör, meg sör.

- Akkor inkább a sört választom. Nincs idő válogatni, várnak az utasok.

   Sokat inni nem jó, mert akkor rászokik hősünk az alkoholra, és folyton a száraz torkára panaszkodik. Ugyanez igaz a fájdalomcsillapítókra, amikkel harc közben még pár húsba fúródott golyó után is talpon lehetünk. De a maffiatáborban Dr. Halál, aki maga is full alkesz, miután kiszedegette a golyókat, mondta, hogy van rá elvonókúra.

- Mennyibe kerül a kúra?

- Száz pezó.

- Á, az túl drága, abból háromszor is leiszom magam a sárga földig!

- Bölcs döntés, nem csalódtam magában. Ha ajánlhatom, a legutóbbi műtétből maradt még egy kis tiszta alkohol, esetleg most a nyakára hághatunk…

   Kicsit bánom, hogy feldúltam egy katonai bázist, iratokat lovasítottam meg onnan, a vezetőjét pedig tarkónlőttem, mert azóta a képemmel van tele minden ellenőrzőpont az utakon, s a fegyverrel rekvirált szép autóimat sorra kilyuggatják. A mesterséges intelligenciát csak harc közben látom működni, akkor szépen ugrálnak a golyók elől a katonák, fedezéket keresnek, összedolgoznak. De harcon kívül, amikor egy busszal állok dudálva az út közepén, előttem pedig egy gyalogos áll, és néz, mint borjú az új kapura, akkor nehéz csak a kedvéért visszatolatni és megkerülni a padkán. A katonák sem ugrálnak el a sorompót áttörő teherautó elől.

   Viszont a látvány nagyon szép. Sokszor esik az eső és köd van, de ilyen időjárás szokott lenni a dzsungelben. A sok kilométeres látótávolság csak repülőből mutatkozik meg igazán. Lehet itt vezetni mindenféle járművet, amit el lehet képzelni, épp csak sugárhajtású repülőt nem, mert akkora repteret nem építettek a szigeten. Lehet taxizni, sokféle autót vezetni, úszni, motorcsónakozni (a katonákén géppuska is van), repülőt, helikoptert, tankot vezetni. És mindennek a célja, hogy a főhős visszaszerezze valahogy a lányát. Erőszakos vagy még erőszakosabb módon.

Sablonjátékok helyett

Kb. húsz centi magas újságtornyon rágtam át magam, mire sikerült kiválogatnom olyan kéttucatnyi játékot, ami nekem is tetszik. Bár legtöbbje nem is annyira játék, hanem vérkomoly szimulátor vagy stratégia (vagy mindkettő). Érdekes, hogy milyen kevés játék van, amiben nincs erőszak. Volt szerencsém annyi második világháborús játék leírásához, hogy pusztán az ismertetők alapján is jártas lehet az olvasó az akkori történelemben – ha nem mind egy kaptafára készülne és majdnem ugyanazokat a témákat járná körül. (Hány játékban lehet partraszállni Normandiában?)

A kiválogatott játékok közül az Onimusha 3 lóg ki, amit éppen játszok. Lineáris játékmenet, mindenki ugyanúgy játssza végig, kötött karakterek, korlátozott mozgásszabadság. Viszont a japánok tudnak olyat, amit az európaiak és az amcsik csak távolból ugatnak: drámát és érzelmes történetet mesélni a nagy világmegmentő akció közepette is. Viszont örülök, hogy a történet felén már túl vagyok, mert kezdem unni a levegőből előugráló szörnyetegeket, akiket annyiszor kell lekaszabolnom, ahányszor átmegyek egy területen. Ha hatszor megyek át, akkor hatszor ugyanazokat és ugyanúgy. Igazából unom nyomkodni a gombokat, én csak a sztorira és a látványra vagyok kíváncsi, felőlem egy rolling demó is mehetne, amit csak karbatett kézzel néznék.

Gubózás

Ma is csak percekre mozdultam ki a szobámból, pedig itt a nyári napsütés, kezdhetném már szoktatni magam a napfényhez. De most napfény nélkül is fejfájásom volt, mert alvás közben nem kapok elég levegőt, erre már második napja fejfájósan, leginkább a másnaposságra hasonlító érzéssel mászkálok. Inkább egy helyben ülök, akkor nem fáj. Mai segglapításom alkalmával megnéztem három filmet, meg játszódtam.

The Messengers: Azt hittem, Sam Raimi és Robert Tapert produceri munkássága manapság jó filmeket termel, de ez a horrornak titulált film már délelőtt a bealvás rémével fenyegetett. Átlagos amcsi farmercsalád kísérteties megpróbáltatásai hatásvadász, parasztvakító, közhelyes eszközökkel. Felejtős.

Igazi sztárparádé volt a Snow Cake című filmben. Igazából megalázónak éreztem, hogy Sigourney Weaver egy autista nő szerepét játssza, csupán egyszer volt egy szép monológja, az is a képregényhősökről. Alan Rickmanben nem csalódtam, hozta a formáját, csak itt kevesebb cinikus beszólása volt, mint amit az arcáról le lehetett olvasni. Carrie Anne Moss pedig akkor volt a legrondább, amikor éppen szépségét dícsérték. Szabados erkölcsű nő szerepét kapta, ahol nem kőből faragott arckifejezéssel kellett végig játszania. Kisemberek kis kalandjai, kis bájos, de uncsi.

A Blood and Chocolate már több jóval kecsegtetett. Farkasemberek Bukarestben és környékén. Pár magyar szereplő is volt benne, például egy-két jelenet erejéig Dobó Kata, aki szerintem Underworld-beli szerepe miatt került be, mert milyen jól néz ki, hogy ex-vámpír is van a farkasemberek közt. Sajnos az alacsony költségvetés miatt a farkasembereknek nem volt köztes formájuk, csak emberként és farkasként tépték egymást és a prédájukat.

A játszódást pedig a Warhammer – Mark of Chaossal műveltem, miután elolvastam a William Kingtől a Démonvadász című könyvet, ami ezen a világon játszódik. A játék intrója itt látható, de a regény hangulatát leginkább a Warhammer Online adja vissza, ami itt látható. A Mark of Chaos stratégiának elég gyenge, legalábbis az eleje alapján, de legalább látványos. Viszont bugos, folyton összeomlik, patchelni ezt a változatot nem tudom, tehát töröltem, és megvárom a kedvező árú dobozos változatot. Addig Jagged Alliance 2 lesz, ami a laptopon is frankón elfut, nem kell neki csilivili 3D. Ráadásul van magyarítás is hozzá.

Kalandok a Jáde Birodalomban

Sikerült végigvinni a Jade Empire játékot a gépen. Zöldfülű fokozaton nem volt nehéz – számomra ez a játék olyan volt, mint egy filmsorozat, a gombnyomogatások kombóira meg a harcore gamerek élvezzenek. Ezt a játékot már három éve vártam, ezért amikor a kezembe kaptam, nem olvastam semmi ismertetőt, leírást róla, csak feltettem a gépre és végignyomtam.

Gyönyörűen kidolgozott távolkeleti fantasy környezetben játszódik a kicsit tekervényes történet. A sok szereplő mindegyike érdekes és kellően kidolgozott, a cselekmény pedig végig maximális fordulatszámon pörög, sehol egy üresjárat. A játékélmény ezért még a Final Fantasyt is megelőzi, mert ott sok unalmas és idegesítő részen kellett keresztülverekednem magam, hogy újabb sztoriadaghoz jussak. A Jade Empire a másik véglet, itt többet kellett beszélgetni, mint verekedni. A történetvezetés szigorúan lineáris, még a párbeszédekben sem sokat számít, hogy milyen véleményt képviselek, a vége majdnem mindig ugyanaz.

A történetben minden megvan, ami egy jó chanbarához kell: gonosz császár által lerombolt szülőfalu, elrabolt tanítómester, hogy kellően motiválva legyen a főhős a fél világot átszelő kalandtúrára; minden bokorban termő ellenfelek, akiknek persze megvan a maguk célja, nem csak agyatlan ágyútöltelékek; különböző harcművészi stílusok, chi erők, túlvilági szörnyetegek, mennybéli cselszövések, isteni segélykérés, halál utáni élmények az alvilágban, hatalmas fordulat a történetben, amikor már azt hiszem, minden titokra fény derült. A nagy pörgésbe csak a romantika nem fért bele, de ezt csak így utólag vettem észre, közben nem hiányzott, mert ott volt a remekül felépített, sokrétű történet, élethű mozgásokról felvett harcjelenetek, vadregényes tájak. Csak hát rövid. Kb. nettó 10 óra játékidő alatt az egészet végig lehet nyomni. Nehezebb fokozaton több idő, mert amelyik ellenfél chicken fokozaton két ütéstől megpusztul, az masteren már csak húsztól. De a lineáris történet miatt az újrajátszásnak nem sok értelmét látom. Szóval a játék villámgyorsan magábaszippantott, aztán ugyanilyen gyorsan ki is köpött.

Az általam választott főhősnek olyan telihátas-karos tetkója van, hogy megirigyeltem nagyon!