Végeztem Glen Cook Fekete sereg trilógiájával. Az első rész még majdnem olyan izgalmas és akciódús volt, mint a Warhammer 40k Gaunt szellemei, ahogy szereplőváltás nélkül végigköveti egy tábori orvos életét, amint a zsoldoskompániájával keresztülverekszik magukat a fél világon és résztvesznek egy genocídummal felérő várostromban. Mindez dark fantasy körítéssel, szókimondó stílusban. Az író a másodi kötetben már váltogatja a szereplőket, bár sok értelme ennek sincs. A harmadik kötetben már időben is ugrál az elbeszélés, s mivel az izgalmas részeknél átvált egy másik időbe és szereplőre, olyan az egész, mint egy elbaszott Barátok közt epizód. De ezt még megbocsátottam volna neki. Amit nem bocsátok meg neki, az az emberi viselkedés teljes kiforgatása és félreértelmezése, ami a harmadik kötet elején csúcsosodik ki.
Helyszín egy ősi sírkert mellett elterülő város, ahol a sírkert titkait kutató öreg varázsló él feleségével és éppen hazalátogat felsőfokú tanulmányait végző fia. Az öreg magyarázkodni kezd a feleségével való folyamatos zsörtölődése miatt:
- Tudod, fiam, az emberek megváltoznak, még akkor is, ha a változás nem kedvünkre való. Megismersz egy nőt… eleinte csodálatos, lenyűgöző, sejtelmes és érzéki, ahogy a dalokban, aztán egyre jobban megismered. Az újdonság varázsa elmúlik, marad a megszokás. Később meg már az sem elég. Amikor a nő kezd elhízni, lottyadni, ráncosodni és őszülni, úgy érzed, mintha kifosztottak volna. Folyton emlékszel rá, milyen volt karcsún, fiatalon, amikor az apja azzal fenyegetett, hogy seggbe rúg, ha meglát körülötte legyeskedni. Előbb vagy utóbb rájössz, hogy már egy idegennel élsz egy fedél alatt. Azt hiszem, ő is így érez. Belül még mindig húszévesnek tartom magam, és csak akkor jövök rá, hogy megöregedtem, amikor tükörbe nézek, vagy ha a testem már nem képes valamire, amire azelőtt. Neki azonban minden együtt töltött pillanatban látnia kell a pókhasamat, a visszeres lábaimat és a kopasz fejemet, valahányszor csak rám pillant. Ha figyelmesebben megnézem magam a tükörben, mindig megdöbbenek. Néha az jut eszembe, hogy nem ismerem azt a gusztustalan vén kecskét, aki elragadta a testemet. Néha komolyan megrémülök, mert látom, hogy egy nevetséges, haldokló testbe börtönöztek, pedig még nem készültem fel az elmúlásra.
Mondjuk együtt: UN-DO-RÍ-TÓ! Az a felháborító, ahogy a kapcsolatok időbeni elmúlásáról beszél. A szeretetnek nincs szüksége testi képre, ha valakit igazán szeretünk, akkor nem azért szeretjük, AMILYEN, hanem azért, AMI. Egy vén kurváról nem beszél így egy ember, aki képes szeretni. Ha az író tisztában lenne vele, mit írt le, akkor valami erkölcsi tanulságból kiderülne, hogy helytelen a gondolkodásmód, DE NEM derül ki ilyesmi. Wass Albertet azért olvassatok, mert ÉRTÉKET KÖZVETÍT, ez pedig ÉRTÉKET PUSZTÍT. Csak a testi oldaláról megélni az öregséget nagyon szűklátókörű gondolkodásra vall. Pedig már akkor sem volt fiatal Glen Cook, amikor ezt írta.
Egy írón felelősséggel tartozik papírra vetett szavaiért. Én pedig sok Poppert olvastam.
Nem értek egyet. Lelki oldalról is ott van a dolog: ezeknek ellenére még mindig együtt éltek. Kb. 30 év múlva olvasd már el ugyenezt a részt
Ami viszont igaz, hogy Cook jobban tette volna, ha az első rész stílusánál marad.
láccik, hogy sosem voltál még szerelmes.
Nem olvasok wassalbertet azértsem. Viszont Popit kérek mindenkitől karajcsontra.
Lehúzó volt ez a rész tényleg. Felháborítónak nem tartom, sokat tényleg így járnak, eltávolodnak. És 10-20 múlva lehet én is ezt fogom érezni. De egyelőre úgy vagyok vele, hogy az idő múlásával csak egyre jobb lesz a kapcsolatom a párommal. Ismerjük egymást, de ettől még érdekes marad a másik, sőt! És aki szeret az hibákkal együtt szeret…
Ó, hát innen volt olyan ismerős ez a rész!
Egyébként szerintem nem a szeretet elmúlásáról küld üzenetet, hanem a testi sorvadás kiábrándító mivoltáról.